„A bécsi döntés az új országhatárt úgy vonta meg, hogy Észak-Erdély négy vármegyéje, éspedig Maros-Torda, Csík, Udvarhely és Háromszék, vasúton egyáltalában nem volt megközelithető, és egyéb járművel is csak a beszterce– Beszterce-Naszód vármegyében szászrégeni, meglehetősen rossz állapotban levő köves úton. Ezt az egyedüli útvonalat azonnal jól használható állapotba kellett tenni, mert ennek igénybevétele rendkívül nagy volt, ezen bonyolódott le a négy vármegye egész utas- és áruforgalma éspedig úgy, hogy az utasok a kolozsvár–besztercei vonalon utaztak Sajómagyarosig vagy Besztercéig, onnan autóbusszal Szászrégenig, ahol megint vonatra szállva folytathatták útjukat Marosvásárhely, majd Sepsiszentgyörgy felé. Ugyanígy történt az egész teheráru-szállítás, többszöri átrakással, hol vonattal, hol gépkocsival. Ez a kényszermegoldás rendkívül költséges és hosszadalmas volt, és így ezen a helyzeten sürgősen változtatni kellett. A legelső teendő volt Szászlekence és Teke között keskeny nyomtávú vasúti vonalat építeni; Lekencéig ugyanis el lehetett jutni a sajómagyaros-marosludasi vasúti vonalon, de itt aztán átment ez dél-erdélyi területre. A teke-marosvásárhelyi keskeny nyomtávú vonal már Észak-Erdélyhez tartozott. A fent említett vonalszakasz bámulatos gyorsan elkészült úgy, hogy ezáltal különösen a teheráru-forgalom tekintetében már 1940 őszén nagy mértékben tehermentesítve lett a beszterce–szászrégeni állami út; így gyorsabb és olcsóbb lett a Székelyföld ellátása. Egyidejűleg folytak már a végső megoldás, a szeretfalva–dédai normál nyomtávú vasúti vonal megépítésének előkészítő munkálatai; ez már sokkal nagyobb feladat volt.”
Bethlen Béla: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam.
Budapest, Zrínyi Kiadó, 1989. pp. 68–69.
(Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Romsics Ignác)
|
